Ellenfélnézőben: Coventry City

A Premier Leagueben évek óta részt vevő csapatokról mindenki tud egyet s mást, de a sokáig alacsonyabb osztályokban vitézkedő kisebb klubokról valószínűleg csak halvány sejtelmeink vannak. A szezon során pár alkalommal igyekszek majd rávilágítani ezekre a sötét helyekre, bemutatni az aktuális ellenfél történelmét, feleleveníteni legnagyobb sikereit. Elsőként ma esti ellenfelünk, a Coventry City kerül nagyító alá.

Coventry Birmingham ill. a Londonból Leedsbe tartó M1-es autópálya között félúton, az iparvárostól mintegy 30 kilométerre találhatóm több mint 300 ezres lakosságával Anglia 9. és az Egyesült Királyság 11. legnagyobb városa. Érdekesség, hogy a brit városok közül Coventry van legmesszebb bármilyen tengertől.

A labdarúgó-egyesületet 1883-ban alapította Willie Stanley, a Singers kerékpárműhely egyik alkalmazottja alapította és egészen 1898-ig a Singers FC néven szerepeltek. Ekkor vették fel mai nevüket, a Coventry City-t.

Pár stadion után a klub 1899-ben költözött a Highfield Roadra, amely végül 106 esztendőig volt az Királykékek otthona. Bár a csapat már 1891-ben megnyerte első trófeáját, a Birmingham Junior Cup-ot (és rá egy évre meg is védte címét), csak az első világháború után (1919) kerültek be a Football League-be, ekkor még csak két osztály létezett, így tehát a másodosztályba. Előtte azonban még 1910-ben bajnokságon kívüli csapatként több első osztályú klubon keresztül az FA-Kupában a negyeddöntőig jutottak.

A másodosztály túl komoly falat volt, Karácsonyig meccset se nyertek, ennek ellenére - ekkor még - az utolsó napon kiharcolták a bennmaradást. Végül 1925-ben estek vissza a harmadosztály déli bajnokságába.

Alighanem eltűnt volna a klub a süllyesztőben, ha nem érkezik Harry Storer 1931-ben. A City öt szezonból négyszer is több mint 100 gólt lőtt, természetesen ebben a korszakban játszott a legeredményesebb gólvágójuk is, Clarrie Bourton 1932-ben és '33-ban 49, illetve 40 gólt jegyzett. 1936-ban visszajutottak a másodosztályba, két évvel később mindössze egy pont hiányzott az újabb szintlépéshez, de közbe szólt a háború.

A világháború után Storer a Birmingham CIty kedvéért távozott és bár hat évvel később visszatért, nem tudta megmenteni a csapatot, akik ismét visszapottyantak a harmadosztály déli csoportjába. Újabb hat év hányattatás után a Coventry még egy osztállyal lejjebb lépett és története során először kénytelen volt - igaz csak egy szezonon át - a negyedosztályban küzdeni.

A 60-as években, ahogy talpra állt a nyugati és brit gazdaság, megélénkült az autógyártás is, 2006-ig összesen 100 különböző cég gyártott a városban járműveket. A klub bevétele jelentősen növekedett, 1961-ben levetették a piros mezt és bevezették a máig használt kék szinű dresszeket.

1963-ban ismét a negyeddöntőig meneteltek az FA-Kupában, a későbbi győztes Manchester United búcsúztatta őket, egy évvel később pedig bajnokként jutottak fel a másodosztályba, nagyjából 26 ezres átlagnézőszámmal. Newcastle-drukkernek ez nem nagy szám, de érdemes megemlíteni, hogy a Highfield Road nem nagy stadion (ülőhelyekkel 23 ezres, az 50-es években 50 ezres volt), de a mai napig a Coventry így is átlagban a 20. legtöbb nézőt csábította ki meccseire az angol klubok közül.

Három évnyi erőgyűjtés után végül 1967-ben kerültek fel ismét az élvonalba, amit a rivális Wolverhampton elleni 3-1-es győzelemmel biztosítottak be rekord 51 455 néző előtt. Az újonc csapat megjárta a hadak útját a sérülésekkel és egy zárónapi 0-0-s döntetlen kellett a Southampton otthonában a bennmaradáshoz. Egy évre a Leicester Cityvel voltak irdatlan csatában a bennmaradásért, végül a Manchester United - az akkori menedzser, Noel Cantwell korábbi csapata - mentette meg őket, amikor az utolsó napon legyőzték a Rókákat.

A szerencse szárnyakat adott a játékosoknak, a következő évben hatodikak lettek és a klub történetében először kijutottak a nemzetközi porondra. A kezdők szerencséje alaposan elkerülte a Coventryt, a Bayern München 6-1-es első meccsel simán búcsúztatta őket a Vásárvárosok Kupájából.

A 70-es években bár voltak ekkor is korszakos játékosai a klubnak (Ernie Hunt, Tommy Hutchinson - utóbbi arról nevezetes, hogy 1981-ben ő lett a második és máig utolsó játékos, aki FA-Kupa döntőben mindkét csapat hálójába betalált), de nem sikerült kiugró eredményeket elérni. 1981-ben a régi állóhelyeket felváltották az ülőhelyek (ekkor ez még nem volt kötelező), ez párosulva a rossz játékkal 10 ezer alá nyomta az átlagnézőszámot.

1983 és 1985 között három alkalommal is az utolsó játéknapon úszta meg a kiesést a City, 1986-ban kinevezték George Curtist és John Sillettet a klub menedzseri posztjára és egy évvel később a szinte névtelen játékosokból álló csapat a Wembleyben léphetett pályára a Tottenham ellen és hosszabbíttás után 3-2-es győzelemmel megszerezték első és idáig egyetlen FA-Kupa trófeájukat.

A Coventry továbbra is középcsapatnak számított és egészen simán vészelte át a Premiership 1992-es megalakulásáig eltelt éveket, majd 1995-ben kinevezték a nagy tapasztalattal rendelkező Ron Atkinsont. Atkinson azonban nem kapott elég anyagi támogatást és bár a klubnál maradt 1996 novemberében asszisztense, Gordon Strachan váltotta. Ebben a szezonban is az utolsó napon harcolták ki a bennmaradást, egy Tottenham elleni győzelemmel a White Hart Lane-en.

A következő idényben Dion Dublin és Darren Huckerby vezérletével a City bőven elkerülte a kiesés veszélyét, negyeddöntősök voltak az FA-Kupában, Strachant az egyik legjobb fiatal menedzsernek kiáltották ki, Dublin angol válogatott lett. A 90-es évek során folyamatos stadionfejlesztéseknek köszönhetően másfélszeresére emelkedett a látogatottság és többek között ennek köszönhetően 1999-ben klubrekord összegért, £6 millióért leigazolták Robbie Keanet a Wolvesból.

Bár csak egy évig volt a klub játékosa (az Inter £13 milliós ajánlata visszautasíthatatlan volt), Gary McAllisterrel kiegészülve 12 hazai győzelemmel megközelíthetetlen erődöt varázsoltak a Highfield Roadból. Kár, hogy ehhez egyetlen idegenbeli siker sem párosult, így csak a 14. hely jutott és mivel McAllister is elment a Liverpoolba és a következő szezonban 34 év után a Coventry kiesett az élvonalból. Érdemes megemlíteni, hogy már 10 alkalommal hihetetlenül közel álltak ehhez, úgyhogy nem nevezhetőek peches alakulatnak.

Gordon Strachant kirúgták, egy évvel később pedig McAllister már menedzserként tért vissza, a klub pedig kishiíján csődbe ment. Ahogy egyre több figyelmet kapott a Premiership, a másodosztály egyre inkább kívül esett a televízióstársaságok látóköréből, így még nehezebb volt anyagilag egyenesbe hozni a klubot, és a klub tehetséges fiataljai rendre más csapatokhoz igazoltak.

2003 októberében az önkormányzat engedélyt adott az ún. Arena-projektre, ami többek között egy vadonatúj 32 ezres stadion felhúzását jelentette és 2005 nyarán elkezdődtek az építkezések. A pályán sok öröm nem érte a drukkereket, a menendzserek sűrűn követték egymást, 2004 nyarán például a korábban 8 éven át Sunderland-menedzser, Peter Reid került a kispadra.

A 2004/05-ös szezonban feljutási álmokat dédelgetve csak a középmezőnyben szerénykedett a klub, januárban Reid minden előzmény nélkül lemondott, a klub korábbi játékosa, Micky Adams váltotta, aki bemutatkozó mérkőzésén 3-1-re kikapott tőlünk az FA-Kupában, de megmentette a klubot a kieséstől és április 30-án egy Derby elleni 6-2-es győzelemmel búcsúztatták a Highfield Roadot. Augusztus 20-án nyitotta meg kapuit a Ricoh Arena, ahol ma este történetünk során először mi is tiszteletünket tesszük.

Az új aréna azonban még nem hozta meg a várva várt eredményt, 2007-ben Adams elhagyta a klubot, Iain Dowie érkezett a helyére. Az elmúlt szezonban a Coventry ismét kis híján csődbe ment, egy nappal a határidő előtt sikerült megegyezni Ray Ransonnal a befektetésről, Ranson lett a klub elnöke és ígérete szerint £20 milliót szán a jövőben az igazolásokra. Idén februárban Dowiet felmentették és kinevezték Chris Colemant, aki sikeresen elkerülte a kiesést.

Idén a Coventry három mérkőzés után a 8. helyen áll a tabellán, szombaton hazai pályán szenvedtek 3-0-s vereséget a Bristol Citytől, ma pedig vélhetően mindent megtesznek majd a jó eredményért és a tisztességes helytállásért.