Tíz forduló után...

Bizony már tíz forduló lezajlott az angol bajnokság 2008/2009-es idényéből, így itt az idő, hogy összefoglaljuk kicsit mi is történt az elmúlt hónapokban.

Nos, ez a szezon is bíztatóan indult számunkra, egy viszonylag csendes átigazolási időszakot követően természetesen a célkitűzés idén is, hogy végre ismét megmutassuk, mit tudunk Európában.  Be kell vallanom őszintén, hogy augusztus 17-én úgy ültem le a számítógép elé, mint Kevin Keegan az Old Trafford "away" kispadjára. Jelszónk: tisztes helytállás. Persze nem jellemző rám ez a negatív hozzáállás, de mégiscsak a 2007/2008-as angol bajnok és bajnokok ligája győztes otthonába látogattunk.

Kupák ide, vagy oda, teljesen megérdemelt döntetlent csikartunk ki az Álmok Színházában. Oba Martins fejesgóljára szinte rögtön válaszolt Fletcher és így ki is alakult az 1-1-es eredmény. Nem is rossz, bár ha arra gondoltam, hogy a Man. United milyen borzasztóan kezdte a tavalyi szezont, nem is csodálkozom semmin. De ez engem nem igazán izgat, mindig öröm egy jó eredményt eléri egy Top 4 (anyátok!) csapat ellen.

Eközben úgy tűnt, hogy sikerül elpasszolni Shola Ameobit az Ipswichnek milliókért és talán nem kell látnom a többet a fejét, de hát köztudott, hogy nem így történt. Számomra homály fedi, hogy mit szarakodtak az Ipswich Town vezetői, lényeg az, hogy maradt és még milyen szerencse!

A második fordulóban a Bolton látogatott hozzánk és bár lényegesen gyengébb játékkal, de végül Owen góljának köszönhetően begyűjtöttük a három pontot. A hős mégsem Michael volt, hanem Shay Given, aki hatalmas bravúrral hárított egy büntit és törte meg a vendégek lendületét. Egyébként csupán 47000 ember volt kinn a meccsen, ekkor még nem tudtuk, hogy lesz ez még rosszabb!

Említésre méltó eredményt értünk el a Liga-kupában is, hiszen 3-2-re legyőztük a Coventry-t (micsoda dicsőség), ám a mérkőzést magunknak tettük nehézzé, miután Dann egy hatalmas bedobást követően az utolsó pillanatban kiegyenlített. Ekkor nevettem kínomban, de végül Owen megmutatta ki az úr a háznál és a következő körbe rúgott minket. Egyébként James Milner ezen a meccsen lőtte utolsó gólját a klub színeiben, mivel az Aston Villa egy-két nappal a transfer deadlock előtt információk szerint 14 millióért megvette a középpályást.

A következő fordulóban azonban az Arsenal elég rendesen helyrerakott minket, szerencsénkre megúsztuk egy 3-0-val az Emiratesben, de lehetett volna sokkal több is, mivel az ágyúsok kifogástalanul és egyszerűen megállíthatatlanul játszottak. Azon a napon be kellett látnom, hogy az Arsenal jobb csapat, kikaptunk, oké. De ami ezután történt az maga volt a pokol...

Na, szóval az úgy történt, hogy a barátnőmmel sétáltam a Dunaparton, amikor a szintén hatalmas Magpies fan unokatesóm (alias apcuk) küldött egy nem éppen szalonképes sms-t nekem. Idézem: Keegant kirúgták! Fa**ok! Botrány lesz! Egyszerűen úgy éreztem, hogy le kell ülnöm. Mikor a barátnőm megtudta miről van szó, azt hittem bedobja a Dunába a telefonom és elhúz onnan, végül megúsztam egy 'hogy tud egy több ezer kilométerrel odébb lévő város csapata érdekelni?'-vel. Tény, hogy abban a pillanatban sokként ért a hír, de nem igazán hittem el ezt az egészet. Aztán pár napra rá a hivatalos oldal is megerősítette, hogy Keegan, Mike Ashley és közte lévő nézeteltérések miatt lemond posztjáról. Természetesen a városban futótűzként terjedt a hír és még aznap este szurkolók százai követelték a vezetőség távozását a SJP előtt.

Soha jobbkor... Az ideiglenes menedzser Chris Hughton lett, akinek vezetése alatt pocsékabbnál pocsékabb eredményeket értünk el. Eszem ágában sincs Hughtont hibáztatni, ő mindent megtett, amit ebben a helyzetben lehetett. Mit is tudna tenni egy olyan csapattal, ahol a játékosokat ugyanúgy váratlanul érte a hír, mint minket, de őket még össze is kell kaparni 90 perc erejéig? Newcastle-Hull 1-2. Nem fűznék semmit az előző mondathoz. Ez a meccs nem erről szólt, mindinkább Ashley távozásra bírásáról. A Toon Army gondoskodott is erről, szebbnél szebb plakátokkal, transzparensekkel adták Mike tudomására, hogy egy ideig nem fog velük sörözni a lelátón.

Kikaptunk a West Hamtől (3-1),  majd hazai pályán 20577 néző (!!!) búcsúztunk a Liga-kupától is (New-Tot 1-2), a Blackburn elleni 1-2-es vereség meg csak hab volt a tortán!

Egy 19. helyen álló, katasztrófális morális állapotban lévő csapatot kapott kézhez a média körében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Joe Kinnear, akinek első dolga az volt, hogy szó szerint a pi**ába elküldte az összes újságírót. Véleményem az, hogy lehet, hogy viselkedése botrányos, bla, bla, de küldjön csak el a picsába mindenkit, ha a következő nap elér egy bíztató eredményt az Everton otthonában. 2-0-ról sikerült 2-2-re felállnunk a Goodison Parkban és ez nem kis eredmény, ráadásul Duff is kezdett magára találni, amely hatalmas segítség a bal oldali középpályán. A következő fordulóban az UEFA kupáról álmodozó, arab kézben lévő, dúsgazdag klub látogatott hozzánk. Lehetne hosszan ecsetelni a mérkőzést, de nem fogom. Vége 2-2 lett. Ismételten nagy küzdeni akarásról tett tanúbizonyságot a Newcastle, miután a mérkőzés jelentős részét emberhátrányban kellett lejátszani, mégis tudtak egyenlíteni a fiúk Shola Ameobi góljával, aki 2006. októbere óta nem ért el találatot a klub színeiben, sőt fordításra is képesek voltunk 10 emberrel. Csupán egy karnyújtásnyira volt a bravúr, de a 86. percben Stephen Ireland darabokra törte a szívemet és beállította a 2-2-es végeredményt.

Szerencsére nem láttam a Sunderland-Newcastle derbit. Nem bírtam volna végignézni, amint 28 éves veretlenségi sorozatunk megszakad a Stadium of Light-ban. 2-1-es vereséget szenvedtünk és bár bűn ilyet kimondani, sokkal motiváltabban játszottak a mackemek. De nem szeretném felszakítani a begyógyult sebeket, így nem is részletezném a mérkőzést, lényeg, hogy a sok mackem drukker megint megmutatta, hogy milyen állatból van, miután a kerítés nélküli stadionokat kihasználva berohantak a pályára és szaftos kis verekedésre hergelték a mellettük lévő szektorban ülő Newcastle szurkolókat.

'Ennél lejjebb már nincs'-állapítottam meg, miután azt tapasztaltam, hogy a feltörekvő Tottenham is megelőzött minket, így tök utolsóként szerénykedtünk a tabellán. EKKOR JÖTT AZONBAN A FELTÁMADÁS! A Premier League leggyengébb csapatának nyílvántartott WBA látogatott hozzánk és 2-1-es győzelmet arattunk ezen a bizonyos 'must win game'-en. Joey Barton első meccsén volt kezdő és góllal üdvözölte a reménykedő drukkereket, Martins 2-0-ra módosította az eredményt és bár a West Bromwich szépíteni tudott a második féidőben, nem tudott kiegyenlíteni, így megszereztük első győzelmünket a Joe Kinnear érában. A következő forduló bizonyította, hogy nem is az utolsót! Öröm volt nézni, ahogy hétfőn szó szerint lefocizzuk a James Milnerrel felálló Aston Villát. Martins duplájával 2-0-ra nyertünk és ezzel a győzelemmel feljöttünk a 14. helyre.

Kiélezett a küzdelem, 12 pontunkal egy győzelem esetén akár a hetedik helyre is feljöhetünk (ez elég valószínűtlen), de ha holnapután veszítünk a Fulham ellen, akár ismét bekerülhetünk a kieső zónába, ez az érzés pedig roppant kellemetlen. Mégis úgy érzem, hogy feljövőben van a csapat és sok jó történhet még velünk idén!

Howay the Toon!