Ennyi volt

Sosem gondoltam, hogy valaha megtapasztalom ezt, különösen azért, mert nem tudom hogyan fogok reagálni. Leginkább apátia lett úrrá rajtam, majd meglátjuk mi lesz velem vasárnap, ha egyáltalán nézni fogom a meccset.

Leginkább egy nagyszülő elvesztéséhez tudom hasonlítani a dolgot. Egyik nagymamám felsős koromban halt meg, egy ideje már velünk élt és látszott rajta, hogy a rák le fogja győzni. Aztán egyszer februárban bevitték a kórházba és egy-két héttel később meghalt. Anyukámat jobban sajnáltam mint magamat és úgy éreztem könnyen túl leszek a dolgon. A temetésen aztán átszakadt a gát, a ravatalazótól kezdve a hantolásig hol zokogtam, hol csak sírdogáltam.

Három éve augusztusban albérletet kerestünk a szülőkkel Pesten, indultunk haza, éppen kanyarodtunk a Kerepesiről a Hungáriára az új BS-nél (teljesen előttem van a kép), amikor kaptuk a hívást, hogy apu apukája meghalt. Nem ért váratlanul, a tata lassan 20 éve teljesen elhagyta magát, életkedve már régen elhagyta, megváltás volt neki. A temetésig itt sem volt gond, szomorú voltam, persze, de az élet megy tovább. Aztán megint eltört a mécses, pedig közel sem voltam olyan közel hozzá, mint a másik nagymamámhoz.

Az utóbbi két napban néha elkapott a szomorúság a csapat miatt, veszettül fáj a dolog, de az óránkénti 2-3 órás letargiát leszámítva tök jól viselem. Ha úgy alakul, hogy vasárnap gép előtt leszek, kelleni fognak a zsepik.

Hosszabb és mélyenszántóbb elemzést a csapat hibáiról akkor hozok, amikor már hivatalos a kiesés. Addig akik szeretnék, tartsák meg a hitet, én bedobtam a törülközőt, készülök a másodosztályra.