Az utóbbi évek legemlékezetesebb United-mérkőzését és győzelmét hozta a Chelsea elleni Liga-kupa-mérkőzés a sorozat harmadik fordulójában.
Ahogy arra számítani lehetett, jelentősen kicserélődött kezdő tizenegy lépett pályára a Stamford Bridge-en, a legerősebbnek tűnő tizenegy mezőnyjátékosai közül egyedül Fabricio Coloccini kezdett, rajta kívül talán Tim Krul az, aki a vasárnapi bajnokin ott lesz a kezdőcsapatban. Viszontláthattuk a fiatalok közül Haris Vuckicot, Shane Fergusont és Nile Rangert, de az Accrington elleni látott fiataldömping elmaradt.
Carlo Ancelotti is variált, a vasárnap a Blackpoolt lesimázó csapat kezdőjéből csak Paulo Ferreira és Ramires maradt hírmondónak, így olyan fiatalokat láthattunk, mint a tavaly nálunk egy hónapot eltöltő Patrick Van Aanholt, a Chelsea utánpótlásának ékessége, Daniel Sturridge vagy a 19 éves francia Gael Kakuta. Persze így is szorultak sztárok a londoniak közé, hisz ott volt Nicolas Anelka vagy az egy félidőt kapó John Terry.
Ránézve a csapatokra, nagyjából kiegyenlítettnek tűntek az erőviszonyok, tartottam a Chelsea sebességétől, de úgy gondoltam, ha kicsit lelassítjuk a játékot, lehet keresni valónk.
Első félidő
A hazaiak nem tétováztak, rögtön veszélyeztettek Yuri Zhirkov révén, majd a 6. percben a vezetést is megszerezték. Hogy kit lehet leginkább hibáztatni a gólért, nehéz megmondani, ezért inkább fele-fele arányban varrom Sol Campbell és Nile Ranger nyakába Kakuta találatát, megemlítve Alan Smith-t. Egy jobb oldalról érkező beadást (amikor Anelka kihúzódott Shane Ferguson oldalára ... már szinte igazságtalan volt a tudáskülönbség) Campbell elfejelt Tim Krul elől (nem tudjuk, hogy a holland szólt-e, elég hangosan-e, stb.), Smith azonnal jobbra osztotta ki (sűrű) a lecsorgót ahelyett, hogy megfordult volna (töküres volt).
Ranger körülményes volt, Kakuta elhozta a labdát, középre passzolt Van Aanholtnak, aki Campbell lábai között és Krul kezén keresztül a kapuba vágta a vezető gólt. A sokadik visszajátszáson úgy tűnt, Campbell hozzáért a labdához és úgy látszott, a kapusunk ennek is köszönhetően nem tudott hárítani, hiába ért le a lapos lövésre.
Ekkor szerintem sokan elkönyveltük, hogy ma sem terem babér. Kétségtelen, a sorsoláskor leírtam magamban a továbbjutás lehetőségét, de a meccs előtti órában a szurkoló nem tehet mást, mint bizakodik, így én is a csodában reménykedve kapcsoltam be a tévét.
Már az első negyedórában látszott, hogy Campbell nincs élete formájában. Tudjuk, hogy egész nyáron nem edzett, esküvő és nászút vitte el az idejét és nyilván augusztusban állt először edzésbe. Nem tudtam eldönteni, hogy korából adódóan volt ilyen vészesen lassú, a rendes alapozás hiánya miatt, esetleg túlsúlyos vagy a három ok kombinációja a felelős. Reménykedjünk az utóbbi kettőben, mert ezek korrigálhatók.
A 20-25. perc környékén valami különös oknál fogva egyszer csak visszaállt a Chelsea és bár addig is volt hatalmas helyzetünk (egy perccel a gól után Ryan Taylor beadását Campbell üresen csúsztatta fél méterrel a hosszú kapufa mellé), egy csapásra és némi meglepetésre jött az egyenlítő gól.
Ferguson vitte fel a labdát a bal oldalon, Jonas Gutierrez a szél felé mozogva mindkét védőt elvitte magával, Shane pedig úgy döntött, beadja a labdát. Nem volt Enrique-szerű, de nagyon jó húzása volt a labdának, olyasmi amire a csatárok olyan dolgokon is áthatolnak, ami Andy Dufrense-nek is becsületére válna, miközben a védők attól rettegnek, nehogy a labda pörgése miatt a saját kapujukba szabadítsanak fel.
Szóval jött a beadás, Peter Lovenkrands valamelyik hajszála hozzáért, Ross Turnbull már rossz helyen volt és a hosszú oldalon lecsapó Ranger a kapuba kotorta a labdát. Egyenlő állás és döbbent hazai közönség. 2-3 percen belül Vuckic és Gutierrez összjátéka után az argentín passzolt középre az alapvonalról és Ranger előtt hasonlóan üres kapu tátongott, ám a fiatal csatárból lett ideiglenes jobb szélső ekkor lyukat rúgott.
Sebaj, egy perc múlva Shola Ameobi kiharcolt egy faultot a tapasztalatlan - ám hatalmas - 18 éves Jeffrey Bruma ellen 18-20 méterre a kaputól, Ryan Taylor szögben. Delikvensünk érkezett és a jobbik megoldást választva minden erejével teli rüszttel a hosszú felé bombázott. Turnbull a lövést megelőző pillanatban egy óvatlan lépést tett a másik irányba és már nem ért vissza, vezet a United.
A szünetben Várhídi Péter a kapust hibáztatta a gólnál, egyfelől jogosan, hiszen az az oldal volt az övé és ilyen kis távolságból az ember inkább az erős, hosszúra jövő lövésre számít. A másik oldalról viszont tudni kell, hogy Raylor jobb lábának labdacsavarási képessége viszonylag ritka és bár nem tudom alátámasztani Youtube-felvétellel, valószínűleg a rövidbe is fel tudja lőni a labdát, nem nyeszlett nyeséssel, hanem kellő mértékű erővel.
A cél most már a félidő és komolyabb zűr nélkül lehozta a csapat a maradék 13+3 percet (Phil Dowd már az első félidőben is botrányosan sokat hosszabbított).
Második félidő
Jött a hazai oldalról egy várt csere (Terry - Alex) és egy eredményre reagáló változtatás (Kakuta - Salomon Kalou).
A félelem ekkor a szombatihoz hasonló volt: bírjuk ki az első öt percet, nehogy átrohanjanak rajtunk. Jól kezdett a Chelsea, de a lendületük egy szöglet és 2 perc után lelankadt és Ferreira hibájának következményét látva már cidrizni kezdtek.
A portugál védő (és Terry távoztával cséká) Ameobit kínálta meg egy ajándék labdával 40 méterre a kaputól, Shola eleget táncolt a labda körül, hogy Alex hátrálva várja a segítséget, a labda pedig 25 méterig eljusson. Egy apró csel jobbra, egy picit eltört lövés, ami szinte végig a fűben suhant, egy rosszul vetődő Turnbull és ott volt a harmadik vendég gól, melyet követően elkönyveltem, hogy most már reális esélyünk van egy hosszabbítást kiharcolni (mégiscsak a Chelsea az ellenfél és mi védekezünk).
(Itt egy pillanatra megállnék és megköszönném Turnbullnak, hogy mint egykori lelkes Newcastle-bérletes, előbb a Boro, majd a Chelsea vérét szívja, utóbbi alkalmazásában hozzásegítve bennünket egy hatalmas eredményhez. Ilyen az igazi szurkoló.)
Ancelotti sajnos a szünetben rossz lóra tett, 35 (!) perccel a mérkőzés vége előtt (úgy, hogy a hosszabbítás veszélye is fennállt) megsérült Kalou és újra cserélni kellett, érkezett a BL történetének legfiatalabb játékosa, az első srác, aki a sorozat mai nevének életbe léptetése után született és pályára lépett annak porondján, Josh McEachran. A meccs végére a srác lett az új Theo Walcott, Dan Sturridge, Aaron Ramsey (plusz még néhány angol "tinizseni" / igen, tudom, hogy Ramsey walesi) egyben, de nem csúfolom a rövidesen teljes erejével hömpölygő hype-árt, tényleg ügyes volt a srác.
Az előző bekezdés elején említett kockázat utolérte a Chelseat, Yossi Benayoun is meghúzódott, így az utolsó nagyjából 20-25 percre 10 emberrel maradtak a hazaiak. Innen ezt a meccset már illenne behúzni.
Chris Hughton biztonságból gyorsan elhasznált két cserét: belső védőt cseréltünk (Coloccini - Mark Williamson), hogy Colo is pihenhessen és lehoztuk a pirostól egy komolyabb faultra került Raylort, őt Cheick Tiote váltotta. Azt gondoltam, az elefántcsontparti lezárja majd azt az oldalt, elvégre nagyszerűen játszott szombati bemutatkozó mérkőzésén, de vagy (és ezt le kell csekkolnom az FM-ben) Awkward az értékelése jobb hátvédként, vagy csak rossz napja volt, mert kirívóan munkát végzett. Az ő oldaláról érkezett az első gól, ami az őrületbe kergetett az utolsó 20 percben.
De mielőtt Anelka remek lövésének előzményét elkrónikálnám, meg kell említenünk, hogy előbb Lovenkrands (10-ből 10-szer be tudja lőni), majd Shola is (10-ből 7-szor be tudja lőni) olyan ziccert hibáztak, ami eldönthette volna a meccset, megnyugtatott volna mindenkit, csökkenti a meccs utáni dugót és én is hamarabb el tudtam volna aludni.
Nem így történt és így jött a Chelsea bal oldala, ami úgy ment át a fülén levegőért kapkodó Rangeren és Tiotén, mint elektromos kés az olajon, Van Aanholt üresen találta középen a francia tirpákot (ezzel senkit nem akarok megbántani, főleg nem a Chelsea-drukkereket: a srác egy zseni és emellé undorító paraszt), aki egy nagyon könnyűnek tűnő, ám annál nehezebb mozdulattal belsővel a kilőtte a hosszút. Meccs van, idegesség van és a visszajátszáson azt látni, hogy Ranger és Tiote kocogva mozizták végig a beadást és a gólt, tehát aggódni is lehet.
Próbáltuk lelassítani a játékot, megtartani a labdát (ami emberelőnyben jobban kellett volna, hogy menjen), de amint visszaszerezték, rohantak vele és úgy tűnt csak idő kérdése az egyenlítés.
Még 10 perc + hosszabbítás. Még 9 perc. Még 8. 7. 6. ... A rohadt életbe, ez a büdös életbe nem volt tizi. Dowd megadta, második és harmadik lassításra is olyan fault volt, amit általában akkor fújnak le egy védő javára, amikor a csatár háromszor meglöki és ő összeesik, jelezvén a bírónak, hogy most már illene egy szabadot adnia kifelé. Szóval nem volt fault. Tiote hozzáért Alexhez, az összeesett, a rózsaszínben pompázó gömböc a tizenegyespontra mutatott, Anelka pedig pimaszul (hiszen egy köcsög) bepasszolta a neki bal alsóba.
Ekkor szokása azt megfogadni a drukkernek, hogy két hétig rá se néz a focira, olyan mély vágást ejt az igazságérzetén egy játékos vagy egy bíró. Ferreira majdnem meglőtte a negyedik hazait, mert a vaksi hordó nem látta, hogy fejjel tisztázni készülő Gutierrezt lerántotta egy csatár. Nem lett volna ennyire jó kedvem e beszámoló írása közben, ha az a bomba beakad.
Sors cimboránk szerencsére segítségére sietett a megesett Newcastle-drukkereknek és úgy rendelkezett, a 90. percben balról jövő szögletnél Alex és Bruma ütközzenek össze, nyomják ki egymást Ameobi mögül, hogy Durham fényes csillaga zavartalanul fejelhessen a hosszúba, megmutatva a 7 évvel öregebb Campbellnek hogy csinálják ezt a profik.
Egyéb
Emlékezetem szerint hosszú idő után az első alkalom, hogy a Liga-kupában egy erősebb csapatot két vállra fektettünk. Még jobb lett volna, ha ez mondjuk az 5. körben történik, de látva, hogy kiesett négy olyan csapat ebben a körben, akik utcahosszal jobb embereket tudnak a pályára pakolni (Liverpool, Tottenham, Man City, Chelsea), némi reménnyel várom a szombat kora délutáni sorsolást. Aztán persze szidni fogom a fent említett Sorsot, amiért az Old Traffordra kell menni, de hátralévő szűk két nap szolid izgatottsága így is jólesik.
Amikor még 1-0 volt az állás, morfondíroztam, hogy hogyan lehetne legkönnyebben skatulyázni a ritkán látott játékosok teljesítményét. A játékon kívülieken (Lovenkrands, Shola, Smudge, Campbell) látszott a rozsda, a fiatalokon (Ferguson, Vuckic) a megilletődöttség.
Nem tudom, hogy a tarcsiban vagy a szlovén U21-ben Vuckic milyen sűrűn játszik ilyen hátravontan, de észrevehetően nem ízlik neki a poszt. Ferguson a szemmel is kivehető fizikai lemaradása miatt valószínűleg sosem lesz egy Jose Enrique, de amire kérik azt csinálja, nem szégyelli kivágni a labdát a stadionból és ahogy már írtam, meglepően jó beadásokra képes.
Legnagyobb csalódást talán Gutierrez okozta, aki úgy éreztem kicsit sértődötten vagy rossz hozzáállással
(imádom ennek a szónak ezt a ragozását, négy hosszú hang) játszott. Spekulálgatok, de nyilván nem vette jól, hogy a Blackpool elleni második félidő óta nem tagja a stabil kezdőnek és - amíg Hatem Ben Arfa egészséges - nem is lesz.
Chelsea 3, Newcastle 4
Liga-kupa
Stamford Bridge, 41 511 néző
jv.: Phil Dowd
Newcastle: Krul, R. Taylor (Tiote 63.), Campbell, Coloccini (Williamson 63.), Ferguson (Barton 94.), Ranger, Smith, Vuckic, Gutierrez, Ameobi, Lovenkrands
Cserék: Söderberg, Nolan, Ben Arfa, Carroll
Lapok: R. Taylor (1), Ameobi (2), Tiote (1)
Gólok: Ranger 27., R. Taylor 32. (2), Ameobi 49. és 90. (3)
Chelsea: Turnbull, Ferreira, Terry (Alex 46.), Bruma, Van Aanholt, Ramires, Benayoun, Zhirkov, Kakuta (Kalou 46. [McEachran 56.]), Anelka, Sturridge
Cserék: Cech, Clifford, Mellis, Chalobah
Lapok: Bruma
Gólok: Van Aanholt 6., Anelka 70. és 87. (bün.)
Nyilatkozatok:
Chris Hughton,
Carlo Ancelotti
Érdekességek, statisztikák
- Ahogy azt Faragó Ricsi többször is elmondta a közvetítésben, 1986 novembere óta első alkalommal győztünk a Stamford Bridge-en. Ez volt az első győzelmünk bármilyen kupában (Liga-, FA-Kupa, Charity Shield) a nyugat-londoni stadionban.
